Az elárvult útjelző

Az út háromágú volt, és Marta egyedül állt előtte, nem tudva, merre induljon. Nem rég érkezett egy távoli vidékről, ahol sosem tapasztalt hasonlót: útjelző tábla, ami nem mutatott irányt.

A táblán csak egy rozsdás fémréteg és régi szegek voltak – mintha az út maga döntött volna úgy, hogy elrejti titkait. Marta nem érzett kétségbeesést, inkább kíváncsiságot: vajon hova vezethet az egyik vagy a másik ösvény?

Elindult az egyik felé, de néhány lépés után úgy döntött, visszafordul, majd a másik irányba is tesz egy próbát. Mindkettő csábító volt, de mindegyik más hangulatot sugárzott: az egyik erdős, hűvös volt, a másik napsütötte mezőre vezetett.

Az est beköszöntével, Marta visszaért a kiindulóponthoz, az útjelzőhöz. Nem választott végül semmit, inkább leült egy kőre, és figyelte, ahogy a naplemente játszik a táblán. Rájött, hogy néha a legnagyobb utazás nem a célban rejlik, hanem az elindulás lehetőségében, még ha az út maga homályos is.

Nem talált egyértelmű választ, de békére lelt a döntés hiányában. Ahogy felkelt, és elindult a falu felé, már nem zavarta, hogy nem tudta, merre ment – a szívében mégis új kaland kezdődött.