Az erdő mélyén rejlő dallam

Egy különös szél fújt az öreg tölgyfák között, amikor Péter elindult az erdő mélyére. Nem a megszokott csend vett körül, hanem egy finom, majdnem hallhatatlan dallam, ami mintha csak a levelek suhogásából született volna.

Péter nem sietett, hagyta, hogy a hang vezesse lépteit. Ahogy haladt, a dallam egyre tisztábban szólt, de soha nem tudta pontosan kitalálni, honnan jön. Egy különös bizsergés futott végig a hátán, és egyszerre úgy érezte, mintha maga az erdő mesélne neki valamit régi történetekről.

Nem találkozott másokkal, nem volt útjelző vagy cél, csak a zene, amely néha szétszórt dallamfoszlányokként, néha pedig erőteljesebb akkordokként törte meg a levegőt. Péter nem akart választ vagy magyarázatot; élvezte a rejtélyt, a halandóságtól távoli pillanatokat.

A nap lassan lement, és a dallam is elhalványult, mintha köszönetet mondana a figyelemért. Péter szerette volna visszatartani a hangokat, de tudta, hogy azok csak addig léteznek, amíg valaki nyitott rájuk.

Hazafele menet nem mesélt senkinek az erdő titkos zenéjéről. Az élmény csak az övé maradt – egy széllel hozott titok, amitől ő egy kicsit másképp hallotta a világot ezután.