A várakozás öntapadó csendje

Tibor már órák óta ült a kis repülőtéri váróteremben, de a gépét késleltették, és a kijelzőn folyamatosan változott az indulási idő.

Nem szeretett repülni, de most egy régóta tervezett utazás előtt állt, ahol egyedül akart eltölteni néhány napot egy távoli városban. A várakozás azonban idegesítővé vált, és az emberek körülötte egymásra néztek és sóhajtoztak a bizonytalanság miatt.

Tibor felemelte a fejét, és figyelni kezdte a különböző arcokat: volt egy idős hölgy, aki kétszer állt fel, hogy a telefonját ellenőrizze, és egy fiatal pár, akik suttogva próbálták megfejteni az utazási tervük káoszát.

Egy váratlan pillanatban az egyik hangosbeszélőből nem az utasítás jött, hanem véletlenül egy romantikus zene kezdett szólni. A helyszín csendjét meglepő nevetés törte meg, amit nem lehetett elfojtani.

Tibor rájött, hogy bár a késés bosszantó, az a közös várakozás és a váratlan zenei pillanat mégis megteremtett egy furcsa közösséget ott a repülőtéren.

Amikor végül bejelentették a beszállást, senki sem rohant; a várakozás csendjében mindenki mintha átértékelte volna a türelmet és az idő jelentőségét.

Ez az utazás nem a célhelyről szólt, hanem arról a nyugodt, mégis szokatlanabb pillanatról, amikor az ember rájön, hogy a legjobb történetek néha akkor születnek, amikor nem is terveztük őket.